Kannibál gróf, magyar seriff, Buzgó Mócsing

3300_30-festetich_fotoja

Mindig voltak, vannak, remélhetőleg lesznek is olyan emberek, akik úgy élnek, ahogyan azt a szívük diktálja. A pap, a rabszolga, a szélhámos és az arisztokrata: bár több száz év választja el őket, mégis találunk köztük hasonlóságot. Más-más céllal és küldetéssel ugyan, de mind megjárták a távoli partokat, nevük pedig így vagy úgy, de bekerült a történelembe.

„Pesten nem volnék képes mindazt találni, mit itt találtam” – mondta Haraszthy Ágoston magyar nemes 1844-ben. Ugyanis Pesten megtudta, hogy könnyen és nagyon olcsón lehet földet venni az amerikai kormánytól, a befektetetés pedig rövid időn belül hasznot hoz. Ezután lóháton angol doktor barátjával bejárta Wisconsin tartományt. Haraszthynak köszönhető, hogy napjainkban az USA összes borfogyasztásának 85 százalékát Kaliforniában termelik. A magyar hétszilvafás nemes várost alapított, a legelső seriff volt San Diego megyében, az egyik első képviselő Kalifornia törvényhozásában, aranyolvasztó üzemet hozott létre San Franciscóban, nem mellesleg pedig világhírű szőlészetet alapított.

wine-barrels-scott-pellegrin

Nem ő volt az első Magyarországon, aki útra kelt. Lászai János erdélyi humanista az 1500-as évek elején járt kalandos zarándokúton Észak-Afrikában. Sass Flóra, a rabszolgából feleséggé szabadult első felfedezőnő, férje, Samuel Baker oldalán az 1860-as években kutatott a Nílus forrásvidékén. Almásy László, az egyik leghíresebb 20. századi magyar Afrika-kutató élete még Hollywoodot is megihlette (Az angol beteg).

A Piszkos Fred, a kapitány című regényben felbukkanó Buzgó Mócsing, avagy az igazi Trebitsch sem csupán Rejtő kitalációja. Trebitsch Ignác jó nyelvérzékkel és kommunikációs készséggel megáldott zseni volt. Az I. világháború idején már kettős ügynökként kereste kenyerét a világban. Az igazi Trebitsch élete utolsó évtizedeiben Sanghaj francia negyedében buddhista szemináriumokat vezetett. Chao Kung apát néven 1931-ben kiadta élettörténetét, amelyben a XX. század legnagyobb kalandorának tartja magát.

Tolnai Festetics Rudolf gróf is vérbeli kalandor volt. Feljegyezte, hogy egyszer, többórás barangolás után fáradtan, s főleg éhesen elvetődtek egy faluba, ahonnan a lakók elmenekültek arra a hírre, hogy hajó kötött ki a parton. Az elnéptelenedett település egyik házában pompás pecsenyeillatot árasztó kis földkemencéket vettek észre. Festetics magyar huszárkardjával megpiszkálta a halmot, leszedte a ráborított leveleket, mígnem alatta – a főtt batáta mellett – egy zsíros, levelekbe burkolt csomagra bukkant, amelyet kinyitva emberi lábat pillantott meg. Ezt az eledelt el is fogyasztották. „Matrózaimnak épp olyan étvágyuk volt, mint nekem. Az eset mégsem volt olyan komoly, mintha például egy emberi lábat kellett volna megennünk aszpikban vagy egy párolt kezet hidegen. De mégis emberhús leve volt az, ami a batátán fénylett és az emberhús kocsonya környezte a tárót. Olyasféle vétek volt a mienk, mint mikor valaki böjti napon húst nem eszik ugyan, de a főzeléket zsírosan fogyasztja el” – fűzte a gróf a kannibál kalandhoz.

Szerző: Sarnyai Tibor

Related posts

Hozzászólás